Adolfo Bioy Casares élete és művei

A XX. századi argentin irodalom jeles alkotója, a tudományos-fantasztikus irodalom jelentős képviselője. Műveit kötelező olvasmányként olvassák az iskolákban [feltehetőleg újlatin nyelvterületeken - a szerk.].
1914-ben született, abban az évben, amikor Európában elszabadult a pokol. Casares későbbi nagy pályatársának, Borgesnek nagy hatású folyóiratának, a Sur-nak [Dél] hasábjain kezdi meg pályáját, ez a kapcsolat a későbbiekben is, sőt Casares egész pályafutása alatt is hatással volt műveire.
Bioy Casares és kortársai érdeklődése egy idő után már nem az argentin nemzeti lét jelképének tekintett pampák világa és a gauchók élete felé irányul. A nagyra nőtt város, Buenos Aires hivalkodásukban is méltóságteljes házait és különös hangulatú utcáit izgatóbb, gazdagabb írói anyagnak érzik. De nem közvetlen nyersanyagnak. Igazi nyersanyagukat a városi ember szélesebb skálán mozgó, árnyaltabb lelki- és gondolatvilágában találják meg.
Az európai és az észak-amerikai [főleg Poe] hatás mellett talán a korábbi argentin irodalom vérszegény empirizmusa is magyarázza, miért játszik oly fontos szerepet a fantasztikum Bioy Casares és kortársai műveiben. Fantasztikumuk azonban egy igen jelentős jegyben különbözik a romantika fantasztikumától: a legképtelenebb ötleteiket is alárendelik az emberi értelem ellenőrzésének, s történeteik logikai fegyelmét a legjobb detektívregények írói is megirigyelhetnék [nem véletlen, hogy ebben a műfajban is több maradandó művet alkottak].
A Morel találmánya, Bioy Casares első jelentős műve 1940-ben jelent meg. Témája nem új: az ember küzdelme az idővel a halhatatlanságért. Morel gépezete azonban nem tud igazi halhatatlanságot adni, csak valamiféle pótlékot, s azt is szörnyű áron: a mulandó, de valódi életet kell érte cserébe feláldozni. A kérdés dilemmáját idézi, eljöhet-e az a pillanat, amikor azt mondjuk: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Ez a tömören megírt és hibátlan szerkezetű kisregény egy másik érdekes gondolatot is felvet: a valóság teljes értékű reprodukciójának gondolatát. Az ötlet az ilyen reprodukció tudományos valószínűségétől függetlenül is meghökkentően érdekes lehet, ha alaposan végiggondoljuk minden logikus következményét. A jeles chilei irodalomtörténész, Fernando Alegria méltán nevezte Bioy Casares művét "a hispán-amerikai tudományos fikció egyik legértékesebb regényének", Borges pedig egyszerűen tökéletesnek.

Bioy Casares a Morel találmányán kívül csupán egyetlen olyan regényt írt, amely a sci-fi irodalom kívánalmainak többé-kevésbé megfelel: ez az 1945-ben megjelent Plan de evasión [Kitörési terv]. A fantasztikum azonban nem hiányzik a többi művéből sem, beleértve legutóbbi jelentős regényét, az 1973-ban megjelent Dormir al solt [Aludj a napon, 1979] is.

Külön világot jelentenek Bioy Casares elbeszélései. A kis terjedelem szabadabb szárnyalást enged az író fantáziájának, s novelláiban, elbeszéléseiben könnyedebben, "felelőtlenebbül" indulhat távoli világok meghódítására,helyesebben szólva megismerésére, megízlelésére. E kalandozások során persze buktatók is akadtak, főként, amikor ezeket a világokat "élethű" pontossággal akarta leírni. Ez történt az El otro laberinto [A másik labirintus] című elbeszélésében, amelynek színhelye Magyarország, s több mosolyt keltő anakronizmus és egyéb tévedés akad benne.

A földrajzi és történelmi kalandozásokat bioy Casares hamarosan "kinőtte": rájött, hogy a legtöbb izgalmat igérő világ az emberi lélek és gondolkodás világa. Legújabb kisprózai műveiben is e világba indul portyára, hogy eddig meg nem ragadott jelenségek és fel nem ismert összefüggések gazdag zsákmányával térjen vissza minden útjáról.

Részlet a Morel találmánya című regényéből:

"Azon az estén, amikor Faustine, Dora és Alec bemegy a szobába, diadalmasan féken tartottam az idegeimet. Nem próbálkoztam semmilyen nyomozással. Most kissé kellemetlenül érzem magam, hogy tisztázatlanul hagytam ezt a pontot. Az öröklétben nem fogok jelentőséget tulajdonítani neki.
Szinte nem is éreztem halálom folyamatát; a bal kezem szöveteiben kezdődött, pedig jócskán előrehaladt, az izzó érzés növekedése olyan lassú, fokozatos, hogy észre sem veszem.
Elveszítem látásomat. Már tapintani se tudok; lefoszlik a bőröm; minden érzékelés bizonytalan, fájdalmas; igyekszem kiküszöbölni. [...]
A lelkem még nem szállt át a képbe; ha nem így lenne, már meghaltam volna, s (talán) nem látnám Faustine-t, hanem együtt lennék vele egy olyan látvány részeként, amelyet senki nem fog észlelni.
Könyörgök ahhoz az emberhez, aki e beszámoló adataira támaszkodva esetleg feltalál egy gépet, amely képes lesz rá, hogy a különálló képvilágokat egyesítse, keresse meg Faustine-t és engem, s juttasson be engem Faustine tudatának mennyébe. Kegyes cselekedet lesz."

Adolfo Bioy Casares

[1914-1999]