Gonoszjáró nap

(regényrészlet)

A megtörtént eseményeken alapuló Sátai boszorkány 1902 című novella folytatása.
A Sátai boszorkány 1902-t úgy írtam meg, hogy egy véletlenül hozzám került, közel száz éves papírdarabról beazonosítottam a rajta feljegyzett házat, aztán a továbbiakban történtek dolgok, ha elolvasták a történetet, tudják. Két évvel később kaptam egy [névtelen] postai levelet, amiben egy darab ősrégi papírfecni volt, ezt érdekes módon a szakadás mentén pontosan össze lehetett illeszteni a két évvel azelőtt megtalált cédulával. Innentől nem volt megállás. A Gonoszjáró nap tipikusan az a történet, amire el lehet mondani: el sem hinnék, ha elmondanám. A regény a Sátai boszorkány 1902-nek a valóságos folytatása, és a jelek arra utalnak, hogy lesznek még további részek is.

Most viszont csak két dologgal voltam elfoglalva: az egyik, hogy anélkül húzzam fel magam a rácshoz, hogy belehemperednék a sárba.
A másik: mi mozog a terasz teteje alatt?
Miután úrrá lettem a sáron, és biztonságos területre, a ház melletti járdára húztam magam a dagonyából, meg is néztem, hogy mi a fészkes fene mozog a terasz egyik asztalán. Nem volt az más, mint egy ember aki az asztalra támaszkodva téblábolt a tető alatt. Még mielőtt azon gondolkodtam volna, hogy ki lehet az, óvatosan, hogy ne lépjen a mély sárba, előlépett az alak sötétből az utcai lámpa fényébe.
Ismerős alak volt, főleg a tekintete, ami még így, az éjszakai sötétben is hátborzongató volt. Valika. Az a Valika.

- Maga meg mit keres itt...? - kérdeztem elsőnek. - Majdnem megijesztett, tudja?
- Jó estét! - mondta, de aztán csak nézett rám.

Ahogy elnéztem, az volt a benyomásom, hogy itt érte a vihar a faluban, és hirtelen az ivó teraszának teteje alá húzódott be. Ezt mondta ő is:

- Elkapott a vihar, amikor hazafelé indultam.
- Igen, jó kis felhőszakadás volt - válaszoltam.

Csak most tudtam jobban szemügyre venni az arcát. Haragos, szinte vad arckifejezése volt, a szemében gyűlölettel. Hmm, pedig igazán nem tehettem a viharról.
Közben az is eszembe jutott, amit az ivóban beszélgettünk róla a múlt héten. Nem szokott nemet mondani a férfiaknak. Hmm. Talán ez az éjszakai szituáció a legjobb próbája ennek a dolognak? És fordítva? A férfiak szoktak nemet mondani neki? Hamar megtudtam a választ erre az utolsó kérdésre. Valika nem akart sokáig a sárban tocsogni.

- Mondja, nem tud valakit, akinél megaludhatnék reggelig? Már nem indulok el hazafelé, nehogy megint elkapjon a vihar.

Úgy tettem, mintha a sármocskos cipőimet vizsgálgatnám. Valószínűleg nem tudja, hogy tudom azt, hogy Királdon lakik. De itt a jó alkalom, hogy megtudjam.

- Így éjjel sajnos nem tudok olyat. Esetleg hazavihetem.

Aztán a félreértések elkerülése végett hozzátettem gyorsan:

- Ha megmondja, hol lakik...

Egy kicsit kivárt, talán nem erre a válaszra számított. Szemeit összehúzta, és kicsit erőteljesebb hangon válaszolt.

- Királdon lakom. Megköszönöm, ha oda is hazavisz.

Semmi meglepőt nem mondott. Ennek az éjszakának már úgyis mindegy volt, akár mentem volna a szomszéd faluba, akár nem. Intettem a kocsi felé, hogy menjünk talán. Beültünk, nem szóltunk egy szót sem. Végigrobogtunk a csendes és néptelen falun. Mivel mindketten szótlanok voltunk, elgondolkoztam egy-két dolgon vele kapcsolatban. Képes lett volna itt ülni reggelig, ha például én nem jövök? Ez egy kis falu, még kisebb az esély arra, hogy hajnali egy után valaki megjelenjen. Ez a nő mégis úgy vette a megjelenésemet, mintha menetrend szerinti járat állt volna meg az ivó előtt.
Közben a nagy gondolkodás azt eredményezte, hogy a bótai úton a buszfordulónál ösztönösen a tanya felé kanyarodtam, mint mindig, amikor erre járok. Ez helytelen volt, Királdra Bóta felé kellett volna továbbmennem.

- Hát maga meg hová visz engem?! - kiáltott rám a nő, de inkább méltatlankodva, mint ijedten. Inkább én ijedtem meg a hirtelen, éles hangjától.
- Azonnal forduljon vissza, hogy képzeli? - folyatta, de nem volt túl meggyőző a hangsúlya.

Inkább félelem volt benne, félelem attól, hogy olyan helyre keveredünk, amit nem szívesen láttatna velem. Mindegy, megfordultam gyorsan, és visszatértünk a rendes útra.

- Bocsánat, elgondolkodtam. Máskor mindig erre jövök.

Hiába volt minden, a nő teljesen elzárkózott az út további részén is. Bóta után az Őrhegy magasságában megkérdeztem, hogy mégis Királdon hol tegyem ki? Egy tökszögi helyet mondott, ott elég, ha megállok az út szélén.
Megálltam. Házat nem láttam sehol, bár az éjszaka maga volt a legteljesebb sötétség. Azt mondta, a ház bent van valahol a fák között.

- Köszönöm, hogy hazahozott - mondta, és megnyitotta az ajtót.
- Nincsen mit. A magányos nők híres megmentője vagyok.
- Hogy hangzana, ha azt mondanám: jöjjön, igyon meg egy kávét? - kérdezte.

A sötétben elmosolyodtam. Áldottam az eszem, hogy - bár a szúnyogok miatt - lekapcsoltam a beltéri világítást, ami ajtónyitásra gyulladna fel.

- Pont úgy, ahogy hajnali kettőkor hangzik egy ilyen. Köszönöm, talán majd máskor.

Kiszállt aztán, pont úgy csapta be az ajtót, hogy ne legyen nagy csattanás, de be is csukódjon. A reflektor fényében figyeltem, ahogy lépked az úton a háza felé. Talán mégis kellene egy kávét innom, már csak az élettani hatásai miatt is. Amint erre gondoltam, a nő megállt, visszafordult, és pontosan a szemembe nézett. Próbálják ki, szemben egy autó világító reflektoraival találják meg a sofőr szemét. Neki sikerült. Így láttam csak, hogy kifestett szemei voltak, és elég jól sikerült a munka, bár persze az alapanyag is kellett bele. Amíg a szemeimbe nézett, addig látni véltem azt is, ami a házában a kávé után vagy helyett történhetett volna. Érdekes, fura és zavaros látomás volt és egyre nagyobb kedvet csinált a kávéhoz.
De már nemet mondtam - lám, mondhat neki nemet egy férfi...
Ahogy kifordult a kocsi az útra, a fényszóró sugárnyalábja bevert a fák közé. Nem tudom már, hogy ez is látomás volt-e vagy a valóság: egy kerítésoszlopra villant a fény, aminek a tetejébe egy egész kenyér volt belehúzva. Még visszanéztem erre a furcsa pillanatképre, de már csak az erdőt világította meg egy száraz villám.
Hazaindultam, majd talán egy másik alkalommal kávézunk. Amint kiértem a faluból, sűrű, nehéz szemű eső kezdett záporozni, de szépen lecsendesedett, amire visszaértem Sátára. A központnál újra lassítottam, túlmentem a templomon és a megszokott fejmozdulatommal benéztem az ivó felé. Mit lehet tudni...
Nem hinnék el, de egy alak állt az épület előtti járdán a sötétben. Micsoda forgalom van itt ma éjszaka! Van, hogy fényes nappal nincs ilyen, most meg hajnalok hajnalán is... Szinte állóra fékeztem a kocsit, visszatolattam és a salakos úton az ivó elé kanyarodtam. Nem szálltam ki a kocsiból, csak az ablakot eresztettem le valamennyire, ki tudta, ki áll ott?! Mire szólhattam volna, az alak megfordult, és hozzám szólt:

- Ne haragudjon, merre megy, nem vinne haza?

Valika volt, akit néhány perce raktam ki két faluval beljebb, a háza előtt. Először megdöbbentem, majd elmosolyodtam. Jó trükk, filmeken láttam már ilyet: iker, vagy csak normál testvér, aki nagyon hasonlít.

- Ugye, most viccel velem? - kérdeztem.
- Viccelek? Dehogy! Itt ért a vihar, és nem tudtam hazamenni.
- Hogyne, igen. Nincs tíz perce, hogy kiraktam a háza előtt a Tökszögben.

Semmilyen információt nem árult el az arca. Vagy nagyon jól játssza az egészet, vagy tényleg csak egy trükk, amit megetetnek velem.

- Elvinne haza? Legyen szíves...

 Barta Z. 2008.09.19.

• vissza