A Meztelencsiga-zátony

(regényrészlet)

Minden, amit eddig láttam Közép-Amerikából, az egy nagyjából száz négyzetméteres sziget. Én hívom így, egyébként ez csupán a tengerből alig kiemelkedő homokpad enyhe domborulattal, elszórtan tenyésző pálmaligetekkel és tengeriszőlő-bokrokkal. A térképeken biztosan nincs rajta, esetleg azokon, ahol feltüntetik a házakat és a bokrokat is. Kicsi, jelentéktelen és csenevész sziget ez a nagy, kék tengerben. Jelentőséggel akkor kezdett bírni, amikor a vitorlásom hátborzongató csikordulással feneklett meg a zátony homokpadján egy szép napon.

De ne szaladjunk ennyire előre az eseményekkel. Ha egyebütt nem is, a szigeten megtanultam azt, hogy nem érdemes rohanni, sietni és kapkodni.
Foglalkozásomat tekintve egy neves európai kiadó budapesti vállalatának könyvügynöke vagyok. A munkám abból áll, hogy a szerződésekkel a védőszárnyaink alá vont írókat figyelmeztessem a határidők betartására, írásaik kiadásának folyamatát támogassam, majd a frissen megjelent könyvek bemutatóját a kellőképpen megszervezzem. Ezen a nyáron már a nyolcadik éve dolgoztam a cégnek, és az utóbbi időben rendszeresen én kaptam a külhoni magyar nyelvű írók anyagait. Ez azzal járt együtt, hogy esetenként két-három hetes utakat tettem a világ minden részére, főként az adott ország nyelvén ott megjelenő könyv bemutatóját a helyszínen megszervezni.
A nagy nyári szabadságolások után, október 28-ára tűzte ki a kereskedelmi igazgatónk egy Mexikóban élő magyar származású író könyvének megjelenését. Az a fajta publikáció volt ez a cégünk részéről, amikor magyarul és spanyolul is ugyanazon a napon jelent meg a könyv, Budapesten egy sajtótájékoztató keretében, Mexikóban viszont valóságos népünnepélyt kellett szerveznem erre a célra. Szeptember harmadikán tehát repülőre ültem, hogy az előttem álló szűk két hónapban mértani pontossággal összerakjam a könyv bemutatóját.
Rajnai, az írónk szerencsére nem Mexikóvárost választotta helyszínnek, hanem Cancúnt, hiszen ott élt. A városnak van egy nemzetközi repülőtere, így elsőre azt gondoltam, hogy könnyen eljutok oda. Ezt később át kellett értékelnem, miután azzal szembesültem, hogy legegyszerűbben a Budapest-Madrid-Cancún útvonalon közelíthetem meg a várost, ami valamivel több, mint egy teljes napot vesz igénybe még a leggyorsabb légijárattal is. Magyarországról este kilenckor indultam el, a cancúni repülőtérre pedig másnap éjfél körül kellett megérkeznie a gépünknek.
Ennek ellenére másnap este nyolc órakor még a miami repülőtér betonján vesztegelt a gép, mert Cancún légikikötője ismeretlen okok miatt nem fogadott egyetlen járatot sem.

- Csak sztrájk lehet! Én mondom, sztrájkolnak... Valahol mindig sztrájkolnak - mondogatta egy örömturista-külsejű alak az előttem lévő ülésben.

Később persze kiderült, hogy egyszerűen vihar sújtotta Cancúnt, így tekintve, hogy az éjszaka kellős közepén érkeztünk volna meg, inkább félreállították a gépet Miamiban. Hosszú, unalmas órákat töltöttünk el a gépen, mire kaptunk némi információt is az aktuális helyzetünkről. Maga a kapitány jelentette be, hogy végre útnak indulunk, és az időjárási viszonyokhoz képest vagy a célállomáson, vagy a gépünk fogadására alkalmas valamelyik másik közeli, kisebb repülőtéren szállunk le, ahonnan a légitársaság által fizetett taxikkal mehetünk tovább Cancúnba. Ne aggódjunk, és az elnézésünket kéri, de mindez a mi biztonságunk érdekében van.
Hogyne, hát igen. Kisebb vagy nagyobb értetlenkedéssel ezt az információt mindenki elfogadta, és egy másik félóra múlva újra a levegőbe emelkedett a gép. Kértem a légikisasszonytól egy pohár pezsgőt, majd mielőtt felém fordította az arcom magasságában a formaruhában feszülő remek hátsóját, utánaszóltam, hogy hozzon inkább kettőt, hogy ne kelljen annyit járkálnia, köszönöm!
Miután a második pohár ital is lefolyt a nyelőcsövemben, az egész napos törődést követően mély, de alapos álomba merültem.

*

Később arra az enyhe döccenésre ébredtem fel, ami a gép futóművének és a repülőtér betonjának találkozásakor végigfut az emberen. Fáztam egy kissé, a szám íze keserű volt a pezsgőtől. Kitapogattam a nadrágzseben lévő mentolos cukorka tasakját, és bedobtam egyet belőle a fogaim közé. Kinéztem az ablakon, de kintről csak a teljes sötétség mutatkozott, a távoli háttérben néhány bizonytalan fényponttal. Az ablaküveget sűrű eső verte.
Vajon hol lehetünk?
Egy előttem elhaladó utastársamat megkérdeztem, de nem értettem, mit motyogott, de nem Cancún volt. A légikisasszonyok valami mással voltak elfoglalva, eltűntek a gép belsejében. A mosdóajtónál elém keveredett az örömturista kinézetű alak, de a kérdésemre csak megvonta a vállát, és rágta tovább a gumiját.
Összeszedtem magam, felnyaláboltam az engedélyezett kézipoggyászomat és beálltam a sorba, ami az ajtó felé vezetett. Ahogy kiléptem a levegőre, abban a pillanatban ronggyá áztam. "Tehát egy kisebb repülőtér..." - állapítottam meg magamban arról, hogy nem fedett lépcső vezetett a buszhoz. Szabályszerűen bezuhantam a jármű széles ajtaján, bár egyáltalán nem volt oka a sietségemnek, hiszen az első másodpercben teljesen elázott mindenem a trópusi esőben.
Néhány perces utat követően menekülés-szerűen betódult az utazóközönség az ismeretlen repülőtér épületébe. Mivel a legcsekélyebb fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, megcéloztam egy telefonfülkét, és addig próbálgattam beledobálni az euró- és dollárcentes érméket, amíg valamelyiket el nem fogadta a készülék, és vonalat adott. Rajnait hívtam.
Még Budapesten elláttam magamat két karórával, egyiket hagyományosan a bal kezemre csatoltam, az a magyar időt mutatta, a jobb kezemen lévő pedig a mexikói pontos időt. Az utóbbi szerint éjfél már jóval elmúlt, abban bíztam csak, hogy az író még nem tért nyugovóra, és információt tud nekem adni arról, hogy hol vagyok tulajdonképpen.

Számoltam a csengéseket: nyolc, kilenc, tíz, tizenegy... Otthon az elveim szerint az ötödik kicsengés után már megszakítom a hívást, ha valaki addig nem veszi fel a telefont, az nem tudja, vagy nem akarja, és én mindkét okot figyelembe vettem. Itt nem volt más választásom, még ha alszik Rajnai, akkor is fel kellett ébresztenem.
Nem aludt.

- Reina! - szólt bele egyszer csak a vonalba. Erre a névre spanyolosított apja, az öreg Rajnai annak idején.
- Én vagyok az, Rajnai úr, Budapestről. Ne haragudjon a kései hívásért.
- Á, üdvözlöm. Mi újság van?

Röviden elmondtam neki.

- Ahá, értem. És most hol van tulajdonképpen? - kérdezte, miután összegeztem neki a helyzetemet.
- Nem tudom. Arra gondoltam, hogy majd megmondja.
- Ööö, igen. Valami támpontot azért adjon - kérte.
- Egy jellegtelen reptéri terminálban vagyok valahol a közép-amerikai éjszakában - válaszoltam őszintén.
- Nézzen körül, hombre, valamilyen feliratot vagy reklámtáblát biztosan talál, akárhol is legyen...

Körülnéztem. A gyér belső világításban egy csoport embert láttam, az útitársaimat, akik a dokumentumok kezeléséhez sorakoztak fel az egyetlen működő ellenőrzőablak előtt. Bejárat. Kijárat. Indulás. Érkezés. Pénzváltás. Ilyen, és a megszokott feliratok spanyolul, angolul. A helyszínre vonatkozó felirat sehol.
Minden pillanatban attól tartottam, hogy a bedobott pénzérme lejár és megszakad a vonal Rajnaival, ezért gyorsabban forgattam a fejemet. Végül az épület előtt álló busz ablakán visszatükröződő, hullámos, világító feliratot betűztem ki, idegesítő volt visszafelé olvasni az amúgy is ismeretlen szöveget. Beolvastam a telefonba.

- Mondja mégegyszer, legyen szíves! - mondta Rajnai.
- Ez van kiírva: Philip S W Goldson Nemzetközi Repülőtér.
- Bueno, most már tudjuk, hogy hol van! - jelentette ki Rajnai, de én nem osztottam a lelkesedését.
- Fogalmazzon egyes számban... Hol vagyok, mi ez a hely? - kérdeztem az idegesség határán.
- Ladyville-ben van, Belize nemzetközi repülőterén.

Nem mondhattam volna, hogy kifejezett örömmel töltött el a tény. Azt jelentette, hogy nem egyszerűen egy másik repülőtérre hozott minket a gép, hanem egy másik ország repülőterére. Ez egy óriási különbség.
Belizben voltam.

Folytatása a regényben.

 Barta Z. 2010.11.21.

• vissza