Világszőttes

(regényrészlet)

Fotómontázs: BartaZ, 2008

A tavaszi áradásoknál az árvízvédelemben segédkező fiatalembert baleset éri. Belezuhan a koszos áradatba, és egy olyan Magyarországon tér magához, ahol gyanúsan méregetik, amikor másnap reggel forinttal fizetne a kávéért. Az idő csúszott szét, vagy az érzékelés?


Részlet:


Megkezdtem - Április 2.

Üdvözlök mindenkit, webnaplót kezdtem! Egy ideje már forgatom a fejemben, hogy naplót vezetek, de eltántorított mindig a napi egyszer elővenni a füzetet, tollat ragadni, jegyzetet készíteni. Most viszont, hogy engem is elért az internetes nagy bumm [vagy nagy boom?], valamivel egyszerűbbnek látszik ez az egész. A számítógép nem akadály, évek óta dolgom van vele, a világháló, na az ért ide elég sokára. Stílszerű leszek a webnaplómmal: valami nagy eseménnyel kezdek bele, remélem, sok olvasóm lesz. Hogy lásd, nem sima ígéret, elöljáróban elárulom, hogy holnap reggel vidékre utazom, mert T.-n [majd megkérdezem a helyieket, be szabad-e írnom a falu nevét ide] egy kitartó zápor után átszakadt a Tisza gátja, és majdnem körbevette már a falut a víz. Marika néni és Sanyi bácsi [tiszteletbeli nagyanyám és nagyapám] este hívtak, hogy ha ráérek, ugyan menjek már le, kis homokzsák-pakolás, kis lapátolás, ez-az várható a hétvégére. És úgy képzeljem el, hogy Zúzó, a farkaskutya már önállóan zsákol a töltésen. Ezt én se hittem el, de Sanyi bácsi szerint a kutya érez valamit a bajból, amikor elmentek az emberek a gátra, ment velük az istenadta, és egy szusszanásnyi szünetükben a kutya odabaktatott a megtöltött zsákokhoz és a fogai között a gáthoz vonszolta, ahogy addig látta. Jó, persze, fel nem rakta a többire, de szerintem már ez is szép teljesítmény volt tőle. Kapott érte szalonnabőrt, maradékokat, aki meg merte simogatni, attól barackot is a fejére, fő az egészséges táplálkozás. Holnap megnézem, hogy csinálja, mondjuk ilyenkor szokott az lenni, hogy soha többet nem hajlandó rá, mert meg akarjuk nézni.
T.-n a könyvtárban van internet, onnan fogom tovább írni a naplómat, tehát holnap ilyentájt várható a folytatás árvízről, kutyáról, esetleg más dolgokról.


Ember tervez - Április 3.

Nem úgy van ám az. Ígértem, hogy ma folytatom este tíz körül a naplómat, de hát... A t.-i könyvtár rendes körülmények között szombaton nincs nyitva, most mégis, mert az újságíró had innen adta le a holnapi újságba az árvizes cikkeit. Szóval sok mást nem tudok írni, Zúzó tényleg hurcolássza a homokzsákokat, a víz nem apad, de nem is emelkedik, a nap elkezdett sütni, szakítva azzal az újabb szokásával, hogy hétvégére elköszön és csak hétfőn jelentkezik újra. Néhány helyen kellett javítani a gátakat, beálltam a falusiak közé, de meg sem izzadtam, a munka java már el volt végezve. Dél körül egy Sanyi bácsitól kölcsön kapott horgászcsizmában [amelyiknek a szárát nyakba kell akasztani, és az egész cucc hónaljig ér], átlábaltam a sáros vízen [csak derékig ért] az Emlékműhöz, ami most a víz miatt szigetként állt a falu szélén. Innen írom, bár kicsit feszélyezve éreztem magamat, de felmásztam az emlékműre, a lovas és a ló feje közé helyezkedve körülnéztem a vidéken. Háááát... Kelet felé húzódott egy csík, az éppen most nem tudom, hányas számú főútra kivezető bekötőút, csak az állt ki a vízből, az ellenkező oldalon a város felé pedig a Nagy Kopasz hegy, régen lehetett kopasz, most sűrű, áthatolhatatlannak tűnő bozót, erdő lepi. A falu a vízből éppen csak kiemelkedő dombocska tetején várakozott, ma még nem tudni: arra-e, hogy ellepje a víz, vagy arra, hogy megszabaduljon az ártól. Innen az Emlékműtől felhívtam Annát, a faluban csak itt működött a telefonom, lévén ez a legmagasabb hely, főleg, ha az ember felmászik a ló nyaka és a lovas közé. Jöjjön-e le ő is. Nem, ne jöjjön, maradjon Budapesten. Ebben maradtunk. Holnap folytatom.


Bele a sűrejébe - Április 4.

Ez egy izgalmas bejegyzés lesz... Ott kezdődik az egész, hogy vasárnap [ma, vagy tegnap, nem tudom, elmúlt-e már éjfél] hajnalban felhőszakadás-szerű eső zúdult a környékre. A figyelőszolgálatban lévő falusiak három óra körül házról-házra jártak és ébresztették fel az embereket, hogy készüljenek, mert vagy a gátra kell menni, vagy a faluból el, de legyenek talpon. Én hamarább felébredtem, egyszerűen nem hagyott aludni a lezúduló víz zaja, az ablakon dobolt, a tetőt verte, a gyalogjárón sistergett, ez így külön-külön is, és mindegyik egymással keveredve is. Kint a gátnál a polgármester azzal fogadta a népet, hogy ki lehet védeni a gátszakadást, de kezdjünk a munkának íziben, mert minden perc számít. Esőkabát, gumicsizma, svájcisapka, meg egy láthatósági mellény [azt hiszem, ez a neve, neonsárga műanyag belebújós mellény, hogy messziről látszódjon az ember a sötétben, nomen est omen, azért adták, hogy ha elsodor a víz, tudják, hogy hol kelljen keresni... Kösz...].
Nyolc-tíz fős csoportokba oszlottunk, én próbáltam Sanyi bácsi mellett maradni. Zsákoltuk a homokot, amikor kész lett, akkor hordtuk is a gátra a zsákokat. Közben a vihar egyre erősebb lett, de szerencsére a hátunk mögül fújt a szél, így a hullámokat is a nyílt víz felé keltette, a gátat nem rombolta. Már világosodott az ég alja, legalábbis az látszott a viharban, amikor három emberrel kiküldtek a bekötőútra, mert egy homokot szállító teherautó megrekedt a vízben, az ár már ellepte az utat, a sofőr nem idevalósi, nem tudja a járást. Menjünk, segítsünk. Mentünk. A bekötőúton térdig ért a víz, a teherautó éppen úgy állt kissé keresztbe az úton, hogy ha úgy tovább indul, akkor belehalad a töltésről a mélyvízbe. Mondhatni időben érkeztünk. Az egyik -általam ismeretlen- ember beült a sofőr mellé, mi ketten a másik két emberrel felmásztunk a homok tetejére a platóra, megkapaszkodtunk, és kopogtunk a fülke tetején, hogy indulhatnak. A sofőr gázt adott, meglódult az autó, de abban a pillanatban beszakadt a jobb első kerék alatt az útburkolat, és keresztben előre dőlt az egész szerkezet, bele a zavaros, sáros árba, mi hárman egy másodperc alatt lerepültünk a platóról. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ezzel talán még a híradóba is bekerülök. Akkor aztán lesz olvasottsága a blogomnak...

Itt persze folyamatosan írom az eseményeket, de az az igazság, hogy nem tudom, mennyi idő telt el a baleset és a továbbiak között, mert csak arra emlékszek, hogy arccal előre egy büdös, undorító latyakos habzó moslékba zuhanok, rám néhány köbméter homok, arra rá a víz, ami az úr. A következő, ami megvan, az az, hogy egy csónakban fekszek, és nem kapok az orromon levegőt. Hörgés-szerűen a számon szívtam be egy kicsit, érdekesség-képpen az orromból erre homok-latyak-föld elegye távozott, aztán persze szelelt már, és levegőztem itt is. Elég soká tértem magamhoz, és kerestem is valakit, hogy ugyan mondja már el, hogy mi történt velem, velünk. Igen ám, csakhogy a csónakban rajtam kívül senki nem volt, de éreztem, hogy bármilyen agresszívan hánykolódik, azért halad előre, illetve halad valamerre. A vihar továbbra is tombolt, a falu fényei sehol nem látszottak, azt hiszem talán az áramelosztót is elérte az ár, és inkább kikapcsolták, bár nem vagyok egy villamossági szakértő, de a víz és az elektromos áram szerintem nem jönnek jól ki egymással. Valahol nekem jobb kézre láttam apró fényeket több csoportban, ha jól tippelem, akkor T.f., a szomszéd falu lehet by night, őket mi védtük meg az ártól, már persze úgy, hogy mi voltunk előbb a víz útjában.
Kinyúltam a csónak peremén, a kezemen éreztem, hogy haladunk, a fények felé. Közúton öt kilométer a szomszéd falu, persze csak abban az esetben, ha van még közút, és nem vitte el a víz. Az is igaz, hogy T.f. mélyebben fekszik a mi falunktól [mondom ezt én, egy budapesti], maga a Nagy Kopasz hegy nyugati völgye az egész falu, hát ha most arra megyünk, és csónakkal, az már nekik régen rossz. Szóval egy szó, mint száz, egy jó fél óra múlva megérkeztünk, egy motorcsónak húzta azt a lélekvesztőt, amiben én éledeztem. A vihar miatt nem hallottam a motor zúgását.
Valami homokos partrészre tolták ki a csónakot, engem megkaptak ketten, és egy kivilágított községháza-szerű épület felé vittek, hiába mondtam, hogy tudok én menni, tegyenek le, nem hatott rájuk semmi. Bent jó meleg volt, narancs-színű neon világított, miért is ne, vihar-lámpa... Olyan automatikusan és gyorsan történtek a dolgok, a két gumikabátos ember lehúzta az én viharkabátomat, rám dobtak egy pokrócot, és magamra hagytak. Az ablakon keresztül láttam, hogy még sötét van odakint, bár a teherautós jelenet előtt mintha már pirkadt volna, nade a szomszéd falu nyugatabbra van, mégha mindjárt öt kilométerre is... Kicsit már fáradt voltam, de mielőtt elpilledtem volna, megérkezett a doki, derékig le kellett vetkőznöm, megütöttem-e magamat, belevilágított a szemembe egy éles fényű lámpával, meghallgatta a szívemet, valami permetet fújt az orromba egy fehér dobozkából, és megállapította, amit én már tudtam: semmi bajom nincs. Azt mondta: tudja, hogy nem vagyok idevalósi [vajon honnan, kérdezem most én], és van-e hova mennem reggelig. Persze nem volt hova mennem, ki tudja, T.-be mikor lehet egyáltalán visszamenni, nem még most. Akkor aztán felajánlotta, hogy aludjak ott, a rendelőjében, úgyis van már pokrócom. Ebben meg is egyeztünk, gondoltam, hogy majd reggel a világosban majd kisütünk valami okosat. Jó éjszakát kívántunk - kölcsönösen, majd egyedül hagyott a rendelőben. Én is egyből megállapítottam a dokiról, hogy nem idevalósi, kimérten, intelligensen és tisztán beszélt, mintha egy irodalmi műsort hallgattam volna a rádióban. Hát körülbelül ennyi történt árvízmentesítés címén, ott a rendelőben aludtam vagy két órát, miután a székekre, fogasra, ilyenekre kiraktam száradni egyes ruhadarabjaimat. A telefonomat előrelátóan a szolgáltatótól vásárolt vízhatlan zacskóba rakva tettem a zsebembe, mellé még beszuszakoltam a pénztárcámat az irataimmal, szóval azok megmaradtak rendben. Gondolkodtam, hogy felhívom Annát, de lehet, hogy nem örült volna neki hajnali fél öt körül. Két óra múlva felébredtem, kicsit már sütött a nap, a viharnak nyoma sem volt. Egy kis keresgélés után a doki dolgozóasztalán megtaláltam az asztalba süllyesztett monitoron keresztül a számítógépét, ami azért így nem pontos, mert a monitoron túl már nem keresgéltem. Bekapcsolás, hálózati kapcsolatok, nagyszerű, és már írom is a blogomat. Biztos nem fog megharagudni a doki.

Folytatása a Világszőttes című regényben...


 Barta Z. 2006.10.28.

  

Hogyan született a Világszőttes?
A Világszőttes ötlete és első vázlatai 2006-ban fogalmazódtak meg. További részletek a regényben.